Diósjenőn ma is működik egy egyesület, mely Szentgyörgyi Istvánról kapta a nevét. A magyar színpadi kultúra egyik legjelentősebb egyénisége, id. Szentgyörgyi István és Jakabházi Emília gyermekeként született. Büszkék vagyunk rá, hogy falunkból indult pályafutása.

A róla elnevezett körnek én is tagja vagyok. Már korábban elhatároztuk, hogy amit lehet, megőrzünk, megörökítünk a falu múltjából, mind az utókor és magunk számára is. Fel is osztottuk magunk között, hogy ki miben vállalna részt szívesen. Az én érdeklődésem már ekkor a népviselet felé irányult. Felfedező- és kutatómunkába kezdtünk mindannyian. Ennek eredményeként egyesületünk már öt helytörténeti jellegű könyvet jelentetett meg.

Nagymamám, ki tanítónő volt a helyi iskolában, már használta munkája során az összegyűjtött motívumokat, ezek szerencsére megmaradtak, és ma is jó állapotban vannak.

Gyűjtő munkámat tehát nem csak a dolgozat elkészítése inspirálta, hanem az is, hogy így talán még az utókor is betekintést nyerhet a "régi világba".

A munkát elkezdvén, első lépésként a választott témát pontokra bontva vázlatot írtam. Ezután a részeknek megfelelően édesapámmal a faluban élő idősebb embereket kerestük fel. Azt kértük tőlük, hogy a textil feldolgozásáról meséljenek. Videofilmre vettük a velük készített interjúkat, melyeken a kendervetés szokásairól, a kender textillé alakításáról, majd a textil ruhává varrásáról és annak díszítéséről meséltek. Kértük azt is, hogy ha van nekik, mutassák meg az ehhez használt eszközöket és az elkészült ruhadarabokat is. Meglepő módon sok szép kézzel varrott munkára akadtunk. Féltünk ugyanis attól, hogy a hetvenes években meginduló "rohamban", - mely a falusi néprajzi tárgyak felgyűjtésére irányult - minden a lelketlen kereskedők tulajdonává vált.

Ez volt az az időszak, mikor a falusi nép már nem értékelte elődei kultúráját, s fillérekért továbbadta azokat. A megmaradt és fellelhető tárgyakról, textilekről fényképet is készítettünk.

Néhányan az idős emberek közül még őrzik a kézzel készített ruhadarabokat, szívesen emlékeznek vissza a kelengyekészítés - és gyűjtés szokásaira, a régi szép viseletre, az ünnepi öltözetekre, de mint elmondták félnek, hogy haláluk után már senkinek nem fognak kelleni. A szekrény mélyéből féltve vették elő a "billencses nadrágot", s volt, aki még az édesapja vőlegényruháját is megőrizte. Szomorúan mondták, hogy gyermekeik, unokáik csak felesleges kacatnak fogják titulálni a féltve őrzött kincseket, s azok így könnyen a szemétdombra kerülnek majd. Sajnos még nincs a falunkban honismereti tárház, vagy falumúzeum, ami ezeket a tárgyakat befogadja, megőrizze az utókor számára.

A dolgozat elkészítésével nem zárul le érdeklődésem a téma iránt, ellenkezőleg; további gyűjtésre serkent. Úgy látom, hogy itt az az utolsó pillanat, mikor még reális esély van a diósjenői hímzés motívumkincsének felgyűjtésére a népviseleti ruhadaraboknak legalább fotón, vagy videofelvételen való megőrzéséhez.

vissza

A néprajz kutatástörténetéből

Erixon szerint egy tárgy és a használója, készítője között szoros kapcsolat van, hiszen attól függően díszítünk egy tárgyat, hogy milyen viszony fűz hozzá. A díszítési mód, melyet a jelenlegi ízlés és a társadalmi konvenciók elvárnak, megkövetelnek, változó. Az ízlésvilág változik hely szerint is. Elég, ha csak egy kalocsai és egy kazári hímzésmotívumot hasonlítunk össze. Nem csak kilométerben mérve nagy a "távolság".

A nép számára a céhes mesterek által készített "tömegcikk" is a népművészet körébe tartozik, a tipikus formavilág, és az egyszerű díszítési mód miatt. Ez vajon tényleg így van? Hol húzzuk meg a határt? Mi az, ami "igazi népművészeti" érték? Mi az, hogy népművészet?

Erre próbált magyarázatot adni Palotay Gertrúd is. Szerinte a céhesek által készített sorozatedényeket háziipari edényeknek kell tekintenünk, hiszen hiányolja ezekből a tárgyakból a másiktól megkülönböztető, egyénivé tevő ízt.

Viski Károly úgy fogalmaz, hogy a népművészet olyan népipari művészeti tárgyak összessége, melyekben a nép saját magának használat tárgyakat készít.

Bátky Zsigmond - mikor a parasztházak esztétikumáról ír - azt mondja, hogy azok építésekor csak a gyakorlati ismereteket veszik figyelembe, s majdani esztétikumát nem. Ezzel szemben Tóth József szerint a parasztház tényleges alakját esztétikus megjelenítése miatt alakították ilyenné.

A vélemények tehát megoszlanak, de ha egy kicsit belepillantunk a népművészettel foglalkozók sorába talán közelebb jutunk a valósághoz.

Míg a hímzés gazdag motívumvilágát az 1600-as évektől követjük nyomon, a magyar paraszti viselet múltját a 19. század elejétől kezdve ismerjük. Pulszki Károly "A magyar háziipar díszítménye" című albumában, az 1873-ban bemutatásra kerülő bécsi kiállításon megjelenő népi tárgyakat gyűjti össze. Herman ottó nevéhez a pásztorművészet felfedezése fűződik. Huszka József a népi díszítési mód első kutatója szerint a XIX. virághímzés a honfoglalás kori örökségünk. Ő sajátosan értelmezi az ekkor fellelhető hímzések motívumvilágát. Az Alföldön akkor virágzó szűrdíszítményeken pávaszemet lát, a rózsa és a szegfűformák helyett. Téves elképzeléseit a megkezdődő etnográfiai kutatások, és az 1900-ban megjelenő "Néprajzi Értesítő" is cáfolta.

Malonyai Dezső fő műve: "A magyar nép művészete" 5 éven keresztül készült (1907-1922) az 5 kötetnek megfelelően. A kötetek neve egy-egy tájegységet takar, így: Kalotaszeg, Székelyföld, Dunántúl, Balatonfelvidék, Palócföld címmel jelentek meg.

Spamer, 1940-ben a berlini egyetem népművészeti tanszékén kísérli meg a népművészetet, mint tudományos diszciplínát tisztázni.

Györffy István, nagyapja, Györffy Ferenc szűrszabó mester nyomán indul el a szűr díszítésének vizsgálatára. Így született meg a "Cifraszűr" című könyve is, mely páratlan a szűcsmunka emlékeinek gyűjtési körében. Ebben tisztázza a tájtípusok sajátosságait, alakulástörténetét is.

A híres etnográfus a 1934-től a budapesti tudományegyetem tanárává, majd 1938-tól az Országos Táj - és Népkutató Központ vezetője lesz. Ekkor, 1939-ben írja még a "Magyar nép - magyar föld", és 1942-ben a "Magyar falu - magyar ház"- című művét, majd az 1920-as években a "A magyar Népművészet Kincstára" sorozatában a matyó szűrhímzéseket adja közre.

Ez idő tájt jelenik meg a "Magyar Népművészet"- című kiadványsorozat a "Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Társasága" jóvoltából.

Az 1928-as prágai népművészeti kongresszus alkalmával készült könyv az egész ország területéről ad összefoglalót.

Palotay Gertrúd 1948-ban a Magyar Népkutatás Kézikönyve számára készített munkájában egyaránt elismert, és ez idáig el nem ismert népművészeti jellemzőket írt össze.

A két világháború közt nagy lendülettel fogtak neki a feltárásoknak, rendszerezéseknek a kutatók, ám az ő számuk a kutatási területek eloszlásában egyenetlen maradt. Sokan foglalkoztak a fonalas munkákkal, míg szinte a szalmafonadék és bőrsallang technikájával senki sem.

1977-ben K. Csilléry Klára a XIX. század kultúraváltozásairól elemző tanulmányt is ír.

Andrásfalvi Bertalan és Kresz Mária az 1980-as évek elején fogalmazta meg a népművészet értelmezését.

Balassa Iván bemutatja a magyar néprajztudomány történetét, és a magyar nép etnográfiai csoportjait is.

Ortutay Gyuláról se feledkezzünk meg, ki "A magyar népművészet"- címmel jelentette meg könyvét, ezzel átfogó képet adva a hagyományos népi kultúra valamennyi ágazatáról, társadalmi és szellemi kultúrájáról.

Felhasznált irodalom:

- Bellon Tibor – Fügedi Márta – Szilágyi Miklós: Tárgyalkotó népművészet

Planétás Kiadó, Budapest, 1989.

- Hofer Tamás – Fél Edit: Magyar népművészet

Corvina Kiadó, Budapest, 1975.

- Kresz Mária: Népi szűcsmunka

Corvina Kiadó, Budapest, 1979. 7 – 9.o.

- Malonyay Dezső: A magyar nép művészete

Franklin Társulat kiadása, Budapest, 1922.

- Varga Marianna: Népviseletek régen és ma

Tankönyvkiadó, Budapest, 1982. 3. o.

vissza

Diósjenő rövid története

A valamikor kvádok, markomannok és a szláv népesség által lakott tájat a Börzsöny szívében találjuk. Budapesttől 60, Balassagyarmattól 32 km-re fekszik Diósjenő. A község neve több Nógrád megyei településhez hasonlóan honfoglalás kori törzs nevéből származik. A "Diós" előtagot valószínűleg csak a XVII. sz. során kapta. A község első írásos említése egy "boszorkányhoz" fűződik. Fráter György, egy 1550-ben kiadott könyvében említi azon községek nevét, amelyek 1214 és 1235 évek között a nagyváradi templomban tüzesvaspróba alá vetettek. Itt szerepel Diósjenő neve is.

"1241 márciusában a tatárok felgyújtották a községet, a lakosság nagy részét megölték, a többi az erdőbe menekült. ... A veszteség pótlására betelepítéssel próbálkoztak. Diósjenőre német telepesek érkeztek, majd 1281-ben szerzeteseket telepítettek a községbe. Mivel a falu lakosainak száma egyre csak nőtt, a vámoshely Diósjenő 1460-ban mezővárosi kiváltságot kapott." (1.)

A vidéket 1554-ben meghódító törökök a templomokat is elpusztították, nemigen tűrvén meg a védekezésre is alkalmas kőépületeket. A katolikus papoknak is menekülniük kellett. Ekkor erősödött meg a református egyház.

1842 február 20-án itt született Szentgyörgyi István, a híres színművész ki hetven éves színészi pályafutásából hatvanat a Kolozsvári Nemzeti Színház színpadán töltött. Róla kapta a nevét a Szentgyörgyi Kör elnevezésű társaság, mely ma is működik Végh József vezetésével a szülőfalujában.

Ez az egyesület állított emléket Marcus Aurelius római császár emlékére is a Diósjenői tónál, ki időszámításunk szerint 173-ban itt vívott csatát a kvádok és markomannok ellen.

A katolikus és a református templomunk is a legfőbb látnivalók közé tartozik. A református templom keleti bejáratánál két emléktáblát is találunk. Az egyik Kossuth Lajosnak, Diósjenő tiszteletbeli bírájának, a másik a falubeli 1948-as honvédeknek állít emléket.

Érdekessége még, hogy pár éve, mikor a tornyot átépítették, egy ládát találtak a toronysüvegben. Benne egy Kossuth bankót, egy Kossuth halálát hírül adó napilapot és a nagy politikus fényképet leltek. Az utókor számára, mikor a tornyot visszaállították, ezek helyére egy új feljegyzés készült. A katolikus templomunk oldalán egy oldalbejárat kapuívei láthatók, melynek egyike a XIII. és a XIV. századból való. A templomi berendezés gazdag formavilágára utal a klasszicista szószék oldalán található dombormű a magvetőről és a homloklapján található négy evangélista is. A főoltárképet Joseph Franciscus Falconer, Mária Terézia udvari festője festette 1790 táján.

8,5 km-re található községünktől a Börzsöny legmagasabb csúcsa, a Csóványos, melynek magassága 939 m. A falu szélén található a szecessziós - gavozsdiai Sváb Sándor által 1906-ban építetett - kastély. Lakói ma mozgássérült, és szellemi fogyatékos fiatalok.

A kirándulóknak ma már elsősorban csak érdekességet nyújtó pincesoron való séta nem veszélytelen. Hiszen a szíves kínálók borkóstoló nélkül nem engedik tovább a kíváncsiskodókat.

Felhasznált irodalom:

- Végh József: Diósjenő

Mikszáth Kiadó, Horpács, 1994.

vissza

A palócokról

Szinte könyvtári irodalom foglalkozik a népcsoport eredetével, néprajzának kutatásával. Egyes történészek a magyar törzsekhez csatlakozó kabarokból eredeztetik őket, mások a XIII. században tömegesen betelepülő kunokig vezetik vissza történetüket. Ez utóbbi eset mellett szól az, hogy a palóc népnév az orosz és lengyel "polovec"-nek az átvétele, mely "kunt" jelent.

A Palócföld megnevezése alatt a történelmi Hont, Nógrád, Heves, Borsod és Gömör vármegyék területét szokták érteni, s emiatt talán helyesebb lenne helyette a Felföld elnevezést használni. Annál is inkább nehéz a pontos tájegységet meghatározni, mert a "palóc" név az évszázadok során egy pejoratív jelentést kapott. Valami hasonlót jelent, mint a mai szóhasználat lekicsinylő 'paraszt' szava.

Diósjenőn ma is gyakran hallani olyan vélekedést, hogy az ott élők nem is palócok annál is inkább azok viszont a szomszédos település lakói. Még az sem ingatja meg ezt a vélekedést, hogy a felsorolt közeli falvak között egyértelműen szlovák nemzetiségűek is vannak. Mindennek ellenére megállapíthatjuk, hogy Diósjenő tősgyökeres lakossága a palócság nyugati ágához tartozik.

Felhasznált irodalom:

- Balassa – Ortutay: Magyar Néprajz

Corvina Kiadó, Budapest, 1979.

- Manga János: Palócföld

Gondolat Kiadó, Budapest, 1979.

vissza

Nyugat-Nógrád néprajzi térképének kialakulása

Ha szűkebb környezetét nézzük, Nógrád megye nyugati része - a volt Rétsági járás területe - meglehetősen változatos képet mutat néprajzi, népességi szempontból. Ha csupán az idősebbek viseletében is, de mind a mai napig felfedezhetők a palócságra jellemző ruhadarabok, és emellett meglehetősen sok településen figyelhetjük meg az itt élő szlávok és német nemzetiségűek népi öltözködési hagyományait. Ez utóbbiak még némiképp jobban megőrizték viseletüket, annak ellenére, hogy a térségre is jellemző volt a XIX. század végén induló magyarosító politika, s a közelmúlt mindent összemosó fél évszázados irányvonala sem kedvezett a hagyományok ápolásának.

Ha a térség térképére nézünk, feltűnhet, hogy azok a települések őrizték meg magyarságukat - s ezzel együtt palócságukat - melyek felfűzhetők a Börzsöny hegység lábához simuló karéjra; Diósjenő, Tolmács, Borsosberény, Nagyoroszi, Drégelypalánk, és Hont tartozik e láncolatba. Rajtuk kívül csak Romhány sorolható a térségből a palóc népességhez. Mindennek magyarázatát történelmünkben kereshetjük. Az említett településeken figyelhető meg ugyanis leginkább a lakónépesség folytonossága. Már a tatárjárás mindent elpusztító borzalmai során csak azoknak volt esélyük a túlélésre, kik még idejekorán menedéket kereshettek a Börzsöny rengetegében. Az évszázadok folyamán a vidék számtalanszor áldozatul esett a háborús célpontjaik felé igyekvő német, török és magyar hadak fosztogatásának. Valahány alkalommal seregek vonultak keresztül a vidéken Nógrád, Drégely vagy távolabbi várak el - vagy visszafoglalására, az itt élő egyszerű emberek is mindig kárát látták a hadimozgásoknak.

A török hódoltság másfél évszázada alatt úgyszintén sokszor menekültek végső elkeseredésükben az oltalmat, élelmet nyújtó hegyek közé. A hódítók elvonultával szánalmas kép tárult a vizsgálódó elé. Csak az említett településeken volt némi lakónépesség, a Cserhát nyúlványainak védelmet nem jelentő lankáin élők jórészt elpusztultak, elmenekültek.

Csak lassan indult újra az élet, a föld megműveléséhez pedig munkás kézre volt szükség. A vész elől elmenekült, s most visszatérő földbirtokosok igyekeztek újra telepíteni területeiket, de szép számmal érkeztek a könnyebb megélhetés reményében önkéntesen útnak indulók is. Az új hazát keresők elsősorban a felvidéki szlovákság köréből kerültek ki. Kivétel közülük Berkenye. A váci püspöki uradalom ugyanis ide - elsősorban erdei művelésére - német telepeseket hozott birtokára. Az itt felszaporodott népesség egy része aztán továbbállva alapította meg Szendehelyet s később Katalinpusztát.

A jövevények évszázadokon keresztül őrizték kultúrájukat. Különösen igaz ez a németekre, kik az óhazától elszakadva nemigen találtak a közeli környezetben azonos kultúrkörből érkező népességet. E zártságból eredően s az eltérő gyökerek miatt, bár Diósjenő közvetlen szomszédságában egyaránt található hagyományait ma is őrző szlovák és német település /Nógrád és Berkenye/ a néprajzi vonatkozások egymásra hatását egyáltalán nem fedezhetjük fel. Csupán a XX. sz. második felében indult meg a valamiféle közlekedés a falvak között az egyre gyakoribb "külső" házasságkötések révén. Ekkorra oldódtak fel csupán annyira a kötelezően követendő normák, melyek korábban nemigen tették ezt lehetővé. A falvak közötti rokonsági kapcsolatok kialakulását más szempontból igen erősen meghatározták a vallási kötelékek. A török kor kedvezett a református tanok elterjedésének. Diósjenő népe is áttért a kálvini hitre, s így természetes, hogy a szintén református falvakkal alakított ki mind több rokoni szálon erősödő kapcsolatot.

A közeli Szokolya, a hegység túloldalán lévő Perőcsény, de még a távolabb fekvő Kosd is így vált "rokonfaluvá".

A katolikus vallás csak nagyon lassan tudott újra tért hódítani a faluban. Megerősödésében, a katolikus hitet követők lélekszámának növekedésében nagy szerepet játszott, hogy más településekhez hasonlóan a helyi földbirtokos is saját vallását követőket telepített be földműveseknek, cselédeknek. E tényből következik egészen a század közepéig megfigyelhető viselkedési különbség is. A két vallásfelekezet között fennálló nézetkülönbség jórészt abból származik, hogy a reformátusok egy része az ősi gyökerekkel rendelkező helybéliekből származik, míg a katolikusok, a későbbiek során betelepült, gazdasági háttérrel kevésbé bíró szegényebb rétegből érkeztek.

A falvak népének legfontosabb találkozási helyszínei a vásárok voltak. A jelentősebb falvakban évi egy-két alkalommal tartottak vásárokat. Diósjenő, Rétság, Nagyoroszi, Romhány tartozik a környéken e sorba. /Napjainkban már, halódó formában ugyan, de csupán az utóbbi két helyen él ez a hagyomány./ E szempontból talán még fontosabb szerepe volt a váci hetipiacnak, míg Nyugat-Nógrád népe gyalogosan is nekivágott, ha volt valami eladnivalója. A vásárokra érkezők pontosan megismerhették egymást a külső megjelenésből. A ruházat ugyanis nem csupán azt árulta el, hogy viselője melyik faluból érkezett, hanem annak vallását, vagyoni állapotát, esetleg foglalkozását és természetesen életkorát, házas vagy egyedülálló voltát is. E vásárok lehetőséget adtak arra is, hogy a viseleti használati tárgyak némiképp keveredjenek, de mégsem ez indította meg elsősorban a hagyományok megkopásában, a viselet elmaradásában a kulturális eróziót. Mindezt annak ellenére állapíthatjuk meg, hogy mikor egy-egy család megengedhette magának, hogy vásári portékát viseljen, vagy, hogy a váci Meizner-féle "menyasszonyboltból" vásároljon, az egymáson is túltenni szándékozó példa miatt a szokás gyorsan terjedt.

vissza

A kivetkőzés

A XIX. sz. végéig természetes volt, hogy az egy faluban élők azonos viseletet hordjanak. A falvak viszonylagos nyugalomban, zártságban éltek. Dédnagyapám: Végh Károly - ki 1907-ben érkezett ide kántortanítónak - így emlékezett vissza erre egy írásában:

"Azok a régi jó idők! Diósjenő mellett akkor még nem füstölgött a vonat. A legközelebbi vasútállomás 20 km-re volt tőlünk, a nagy országúttal egyenletes, kövezett vicinális út kötött össze és 7 kilométert kellett megtenni, amíg oda juthattunk. Nem is volt nagy forgalom a mi kis községünkben. A járási székhely rossz dűlő úton 7 kilométerre, a megyeszékhely 34 kilométerre volt. A falu lakosa nem kívánkozott az utazásra, de látogatónk sem igen akadt. Legföllebb fuvarosaink jártak Vácra, Ujpestre áruikkal: fával, krumplival, szénával, gyümölccsel.

A hivatalos közegek is meggondolták, hogy felkeressenek e minket. 1907-ben, amikor állomáshelyemet elfoglaltam, sem a naplók sem az iskolaszék tagjai nem emlékeztek arra, hogy a vármegye kir. tanfelügyelője mikor látogatta meg az iskolát. Csak a főszolgabírót láttuk néha, amint behajtott a faluba négylovas hintóján, háta mögött a díszruhás hajdúval. A végrehajtó is elkerülte falunkat. Ha itt-ott mégis felsőbb utasításra keménykedni kezdett, annak sem volt foganatja soha, mert nem akadt falubéli ember, aki a vánkosokat hajlandó lett volna az árverésen megvenni." (2.)

A századforduló utáni évek azonban alapvető változást hoztak a falu életében. A vasút megjelenése volt az, amely lehetőséget nyújtott más vidéki munkavállalásra, a váci, dunakeszi, pesti gyárakban. A gyári munkások körében aztán szinte törvényszerűen változott az öltözet. Mindemellett azonban, ha a Diósjenőiek kivetkőzésének kezdetét vizsgáljuk meg kell említenünk, hogy már jóval korábbi indokok is szerepelhettek azok sorában, melyek hatására a diósjenői viselet talán valamelyest korábban eltűnt a többi faluénál. A Börzsöny közelségét, a jó minőségű fa rendelkezésre állását kihasználva, a diósjenőiek híres fafaragókká váltak, s különösen a kocsialkatrészek gyártásában jeleskedtek. Egyes feljegyzések szerint a hódmezővásárhelyi vásárokig, sőt egész Zakopánéig eljutottak termékeikkel. A vidék jeles néprajzkutatója, Gönyey Sándor így írt erről:

"A diósjenői emberek országszerte ismertek voltak, s nagyon szívesen vitték őket a gazdák és uradalmak gazdasági eszközök faragtatására. Ősszel szétszéledtek "falkákba" az országba, s hónapokig éltek idegen falvakban, ahonnan négyhetenként tértek haza élésért" (3.)

Egy-egy ilyen hosszú út során természetes, hogy újfajta ruhadarabokat, szerszámokat, szokásokat is hozhattak magukkal. A rendszeres külső kapcsolatot, az életforma változását azonban mégis a vasút megjelenése okozta. Előbb a sínpálya megépítésének több évig elhúzódó munkalehetőségével, majd a könnyű utazással. Az eljárók kivetkőzésének másodlagos hatása az általuk példázott "divat" követésében jelentkezett. A gyárakban munkát vállalók természetesen elsősorban a férfiak voltak, így az otthonmaradott nők viselete tovább fennmaradt.

Hetényi Rezső a rétsági járás egykori "népművelő" főszolgabírája sok erőfeszítést tett annak érdekében, hogy járása falvai megőrizzék eredeti hagyományaikat, viseletüket, így ír visszaemlékezéseiben:

"A járás népének nagyon szép ősi népviselete, népszokásai és táncai voltak. Valami csodálatosnak tűnt fel, hogy egymástól 3-4 km-re fekvő, különböző nemzetiségű községek századokon keresztül meg tudták őrizni hagyományaikat. Abban az időben divattá vált a Gyöngyösbokréta, amikor egy-egy községből kiválasztottak egy pár szép menyecskét és leányt, és azokat különböző ünnepségek alkalmával felvonultatták Budapesten. Ezt az akciót én nem helyeseltem. Először azért, mert parasztprimadonnákat nevelt, másodszor pedig, mert sokkal értékesebbnek tartottam népünket, semhogy azok legszebbjei különböző propaganda vagy sok esetben politikai érdekeket szolgáljanak." (4.)

Hetényi úgy tartotta, hogy legnagyobb nemzeti értékeinket a parasztság őrizte meg, nemcsak zenében, amit már akkor Bartók, Kodály, Lajta és társaik összegyűjtöttek, hanem népszokásban, mesében, versben, kézimunkában, szövésben is. Attól félt, hogy az öregek kihaltával mindig kevesebb és kevesebb lesz, amit meg tudnak az utókornak menteni. Ezért 1930-ban Diósjenőn június 29-ére összehívta Diósjenő és Tolmács községek magyar, Nógrád község szlovák és Berkenye község sváb népét, hogy bemutassák ősi népviseletüket, szokásaikat és táncaikat. Ez volt az ország első falunapja. A kulturális bemutató mellett, miután mind a három községnek törzskönyvezett marhaállománya volt, állatdíjazást is tartottak, terménybemutatást, az asszonyok és lányok pedig régi szőtteseket és csipkéket állítottak ki az az iskola termében. Különösen szép volt a diósjenői lakodalom, melynek összes szereplői gyerekek voltak, és azt az előírt népviseletben, hagyományos rigmusokkal és dalokkal mutatták be. A falunapot közvetítette a filmhíradó is. Az érdekelt községeknek igen tetszett. Ezért 1933-ban elhatározta, hogy a falunapokat, mint a népművelés eszközét, állandósítani és rendszeresíteni fogja. Arra a törekedett, hogy a falunapok legyenek a községnek legnagyobb ünnepei, amikor felszínre hozhatják és bemutathatják szokásban, dalban, táncban, zenében, versben, játékban, viseletben mindazt a sok kincset, amit évszázadokon keresztül gyűjtöttek össze. Összehívta a jegyzőket, tanítókat és a községek más lelkes vezetőit, és közölte velük elgondolását. Igen nagy lelkesedéssel fogadták. Kiváló pedagógusok álltak mellé, többek között Végh Károly diósjenői tanító is. Az értekezlet eredményeként a következőket rendelte el: Minden járásbeli község minden év május hónapjának valamelyik vasárnapján falunapot tartozik rendezni. Délelőtt népművészeti, háziipari, néprajzi kiállítás és a legjobb mezőgazdasági termelvények bemutatása, ahol fejlett állattenyésztés van, ott állatbemutatás is. Udvarverseny és a lányok részére virágoskert verseny. Délután előadás és hangverseny.

Minden község bemutatja a saját népszokásait: karácsonyi, újévi, farsangi, pünkösdi, aratási vagy szüreti hagyományait, népi játékait. Bemutatni csak a községbeli régi verseket, dalokat és meséket lehetett. Játszottak a régi hangszereken: furulyán, dudán, citerán, tárogatón, dorombon, harmonikán, stb. Minden község csak a saját viseletében, saját szokásaival szerepelhetett. Minden olyan dalt, zenét, verset, mesét, szokást, amilyet még nem hallottak külön díjazták. Az itt győztesek, a június végén megtartandó járási falunapon is szerepeltek.

"A járási falunapra közel ezer szereplő vonult fel. Csodálatosan szép volt a színes népviseletbe beöltözött 30 községbeli fiatalság seregszemléje! És kibontakozott népünk csodálatos tehetsége." (5.)

Egy romhányi fiú lopótökből készített tárogatón kifogástalanul játszott. Bánki gyerek szájharmonikán primelt és kézi harmonikával kísérte önmagát. Öreg dudások, vén citerások és cimbalmosok kerültek elő. Tréfás versek és régi dalok egész sorát adták elő. Jelen volt a járási falunapon több miniszter és képviselő is. Az egyik nagy hangon kijelentette, hogy törvényjavaslatot fog benyújtani a falunapok országszerte való kötelezővé tételére.

Felhasznált irodalom:

- Flórián Mária – Urai Erika: Magyar népviseltek

Móra Kiadó, Budapest, 1980. 56. o.

- Gáborján Alice: Magyar népviseletek

Corvina Kiadó, Budapest, 1969. 56 – 57. o.

- Gönyei Sándor: Magyar Néprajz III. Kézművesség

Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991.

- Hetényi Rezső: Így is lehetett…

Egy alispán visszaemlékezései /kézirat a Nógrádi Történeti Múzeum,

Salgótarján gyűjteményében./ 93 – 95. o.

- Varga Marianna: Magyar népviseletek régen és ma

Tankönyvkiadó, Budapest, 1982.

- Végh József: Az életet tanította

Pályakép Végh Károly diósjenői tanítóról

In.: Nógrádi Művelődés, 1988/2. sz. 62. o.

vissza

A textil előállítása

a) A kender megtermelése

Jól tudjuk, hogy a falusi ember saját maga készítette használati eszközeinek legtöbbjét. Így házát, bútorát, ruháját is. Csak a legszükségesebbeket vásárolta a városban. A vászondolgokat az asszonyok megvarrták az egész családnak, csak cipőt, csizmát vettek az idősebb gyerekek számára. A gyermek természetes módon nőtt bele ebbe a folyamatba.

Elleste szüleitől a fogásokat, s mire felnőtt, már ő is értett lakókörnyezete tárgyainak kialakításához.

Minden faluban április végén, május elején kezdődött a gondosan előkészített földbe a kendermag vetése. A legtöbb faluban ez volt az egyetlen művelet, amelyet férfiak is végeztek a textilkészítés során. A folyamat többi eleme a női munkák közé sorolandó. A férfiakra a vetésen túl a textilkészítéshez szükséges szerszámok elkészítése hárult.

Diósjenőn csak kendert termesztettek, a finomabb textilt adó lent nem. A kender termesztéséhez jó minőségű földet választottak. Igen gyakran a patak mentét jelölték ki erre a célra, hiszen a gyakori áradások hordaléka miatt itt volt a legtermékenyebb terület. Diósjenőn is a patak melletti területen termesztették többnyire a kendert. Ennek neve az emlékezetben - bár ma már házakkal beépített terület - ma is Kenderföld dűlő, mely a vasút alatt, a mai Ifjúság utca területén található. A hiedelmek szerint a vetéshez a magot húshagyó kedden kell előkészíteni. Húshagyókor (farsang idején) magasra ugráltak tánc közben a bálban, hosszú tésztát főztek a levesbe, sok helyre mentek vendégségbe, mindezt azért, hogy hosszú szárú legyen a kender. A néphit szerint a vetésre a legjobb nap a péntek, még jobb, ha akkor se nap, se hold nincs az égen. Úgy tartották, ha február végén hosszú jégcsapok lógnak, jó lesz a termés.

Zölden kendert csak akkor szedtek, ha bolhaság ellen tették az ágyba.

Az elvetett kender június közepén-végén virágzott, ha a virágja már porzott, akkor kezdték nyűni. Így két kézzel összefogtak egy marok kendert és azt tövestül rántották ki. Három - négy ilyen markot kötöttek össze egy kévébe, legtöbbször egy satnya kenderszárral. Ezután pár órán keresztül szárították, és végül áztatni vitték. Csak a jövő évre elraktározandó magot csépelték ki és tisztították szeleléssel azonnal az áztatás helyett.

b) A kender feldolgozása

A feldolgozásra szánt növényt áztatták áztatógödrökben, pocsolyákban, de patakokban, tavakban is, bár ez utóbbi kettőt nem volt szabad. A tilalmakat a kenderben lévő mérgező anyagok miatt hozták, hiszen ezek vízbe kerülése a halak pusztulásához vezetett. A tilalom megszegőit - akik nem kevesen voltak - kenderük elvételével büntették.

Falunkban többnyire a strand feletti Felvégi réten, a mai kemping területén voltak a kenderáztató gödrök. A 7-14 napig tartó áztatás lényege az volt, hogy a szál külsejéről az értékes rostanyag ellazuljon, a belső fás szár szövetéről.

A víz alá lerakott kévéket náddal, helyenként deszkával lefedték és fa tuskókkal jól le is nyomatták. A vízből kiszedve a kévéket a sártól egyenként átmosták, majd a legtöbbször kerítésnek támasztva szárították. Ezt követően a kendermarkot a ház oldalához támasztott rúdhoz csapkodták. Ezt nevezték előtörésnek, a munkafolyamat neve csapás, a rúdé, csapórúd lett. A kendertörés másik eszköze a "kölyüs kendertörő" lett. Ez használatához két ember kellett. Az egyik a nyelvet mozgatta, a másik az ütőalá rendezte a kévéket.

A tisztítótörés, a tilolás sehol sem maradt el. A tiló: " 8O-9O cm magas, 4 vagy 2 talpas lábon álló szerszám. a talpra egymástól 1-2 ujjnyi távolságra lévő deszkákat szereltek, melyek között egy harmadik deszka járt csapok segítségével." Ez a szerszám az egykarú emelő elvén működik. A tiloló asszony feladata volt tehát, hogy a kenderkévét marokra szedje, balkézre csavarja és betegye előbb az egyik, majd a másik végét a vájatba. Végül a markot kirázza, hogy ne maradjon benne pozdorja. Előfordult, hogy ezt a kendert dörzsöléssel puhították, de nem mindenhol végezték ezt a munkafolyamatot. Esetleg lábbal tiporták még. A növény megmunkálása a fésüléssel folytatódott.

A héhő

A szerszáma a "héhő" két részből állt. "Egy hosszú kovácsoltvas szögekkel sűrűn vagy ritkábban átlyuggatott fakorongból és egy deszkalapból amire erősítették. A héhőt, ahogy Erdélyben nevezik: gerebent vízszintes helyzetben rákötik egy székre, teknőtálra, itt le is nyomtattják egy kővel, vagy pedig ferde állásban kézzel és lábbal rögzítik. A szegrózsába vágva a rostcsomót kiszaggatják belőle a csomósodásokat, így a kézben maradt szálakat fésülik, majd ugyanezt ismétlik az eddig kézben maradt végével. A megmaradt szálakból fonták a legjobb minőségű fonalat és cérnát, majd ebből szőtték a vásznakat, abroszokat, törülközőket. A legrosszabb minőségű szál neve a kóc, pozdorja volt. Ebből zsák, ponyva, vastaglepedő készült. Ezeket a szálakat fonásig " bábba " vagy " fejbe " kötve szellős helyen tartották. A kenderfeldolgozás legtöbb munkát igénylő művelete a fonás, melynek során a kender szálas anyagát fonallá sodorták

Orsók

Ennek a műveletnek az eszköze a kézzel pörgetett orsó, vagy a lábbal hajtott rokka. A fonásra szánt rostcsomót laza göngyöleggé formálva a guzsalyra vagy a rokka pálcájára felkötik, hogy munka közben a kéz számára a legalkalmasabb helyen legyen. Diósjenőn általában az un. lábas guzsalyokat használták. Ez egy lábon álló, többnyire szív alakú talpazatból, felnyúló rúdból állt. A kenderkóc felkötésére szolgáló rudat igen gyakran mívesen kifaragták, illetve ólomöntéssel díszítették. Ritkán - elsősorban a szomszéd községek hatására - előfordult, a talpas guzsaly is. Ennek talpazatát úgyszintén díszítették faragással is. Használata közben a talprészre való ráüléssel rögzítették.

Lábas guzsaly Talpas guzsaly

A fonás művelete három összefolyó műveletből állt:

1; szálhúzásból

2; alapsodrásból

3; a fonal teljes besodrásából

Majd a kész fonalat az orsó szárára tekerték, illetve a rokkával a fonással egyidejűleg a csévére hajtották.

A régebbi orsót a termékenyebb rokka váltotta fel. Községünkben egyaránt használták a három lábú "kecske"-rokkát és a négy lábú "tehén"-rokkát is. Ez utóbbiak elsősorban a közeli Szokolyán készültek. E településsel ugyanis református lakossága révén igen sok rokoni szál fűzte össze Diósjenőt. Voltak helyek, ahol otthon fontak, vagy csak két - három asszony járt össze egy házhoz a munkára. A legtöbb helyen mégis együtt, a fonóban dolgoztak. Így gyorsabban telt az idő, hiszen énekeltek, játszottak, tréfálkoztak. Jelentős szerepük volt a falu társadalmi életében is, hiszen itt a lányok, legények szabadon találkozhattak. A fiatalok késő éjszakába nyúló együtt szórakozását, "fajtalan, buja énekeit" az egyházi és világi hatóságok egyaránt tiltották.

Tehén rokka

A fonás az őszi betakarítástól, farsang végéig tartott. Volt, ahol a rokonok és a barátok egymást kisegítve, egyikük házánál összegyűlve, majd sorra járva mindenkit, felfonták az összegyűlt szöszt. A telefont orsók tartalmát motollára tekerték. A motolla a fonal mérésére, és "motringba" rendezésére szolgált. Ez a szerszám körülbelül egy méter hosszú, egyik végén villás, a másik végén rövid keresztfával ellátott bot volt. Az orsót tartóba helyezték, a fonal végét rákötötték a motolla szárára, s a bal kezükben tartott motolla villájára ütemesen hajtották a fonalat. A motollán egyszer végigvezetett fonal az eszköz hosszának négyszeresét adta. A motollán megszámolták, hogy hány "pászmát", más néven "igét" tekertek fel. Ezeket színes szalaggal választották el egymástól. Volt olyan ügyesebb szerkezet is, amelyik hangos kattanással jelezte, hogy elérte a meghatározott fonalhosszúságot. A pászma mindenhol más szálszámot jelentett, így csak helyileg volt értelmezhető.

Kecske rokka

A motolláról levett, összekötött nyers fonalat szövés előtt fehérítették. Ez a művelet egyben puhította is a fonalat, így szövés közben nehezebben szakadt el. A fehérítést egy háromlábú dézsában "lúgzóban" végezték, melyen alul két centiméter átmérőjű lyukakat ütöttek. A forró víz ezen távozott, de hogy lassabban follyon ki, ezeket a lyukakat kukorica-csutkával, zsúpcsomóval, vagy ágsöprűvel tömték be. Felülről ponyvát, szőttesabroszt terítettek rá, majd hamuval szórták meg. Nem volt jó ehhez a művelethez akármilyen hamu, a legjobbnak a bükkfa hamuját tartották, mert ez nem sárgította meg az anyagot. Az így elhelyezett fonalat, négyszer-ötször leforrázták, majd az utolsó lében állni hagyták reggelig. Reggel az asszonyok a falu főutcáján folyó patak jeges vizében - mivel erre a műveletre télen került sor - mosószéken mosták tisztára, majd hazavíve, a kerítésre akasztva száradt meg.

Amelyik szálat szőni akarták, azt lisztes keményítőben (mincsben) hempergették meg - melyet a teknőbe készítettek elő - majd a padláson, hosszú kötélen szárították.

"Ha koszmolódik a fonal, akkor mincset kell főzni lisztből és meszelővel bekenni a fonalat, hogy keményebb legyen." (6.)

Talpas motolla

Mikor megszáradtak a szálak, megint motollára tették és legombolyították őket, így kezdődhetett a szövés. A pamutfonál - finomfonál -szálafonál is így készült, csak ezeket a szálakat a mincsben nem hempergették meg.

c) A szövés

Leginkább paraszt szövőszékeket (szátvákat) használtak. Ezeken az asszonyok csak zsákokat, rongyszőnyegeket tudtak szőni. Ennek a technikáját a fiatalabbak az idősebb asszonyoktól, édesanyjuktól, nagyszülőktől lesték el.

Falunkban az "igazi szövés" technikáját, a szövőszék használatát az ügyesebb asszonyok egy tanfolyam során sajátították el.

Ehhez kaptak segítségül szövőszéket, tanári segítséget, de tankönyvük nem volt. Hogy mégis hogyan tanultak, a fennmaradt jegyzetekből derül ki. (1. sz. melléklet)

Rási Lászlóné, ki maga is részt vett a tanfolyamon, így meséli a történteket: "Hetényi főszolgabíró mondta, hogy szervez egy tanfolyamot, csak szedjük össze az asszonyokat. Hoztak is a minisztériumból két szövőszéket. Az egyik volt olyan 160 cm-es, a másik 2 m-es. Nem volt lakás, ahol felállíthatták volna a szövőszékeket. Nálunk nem volt villany és apámat megagitálták, hogy Hetényi bevezetteti, csak adjuk oda az egyik helyiséget. Oda is adta édesapám és oda jártunk össze tizennyolcan. Köztünk volt: Dr. Nászainé, Kövér doktorné, Lévainé, Végh Lászlóné is.

Országszerte ismert eszköz a táblás madzagszövő, legfeljebb az eszköz formája volt más és más. Diósjenőn, az úgynevezett "ládás" és az "állványos" változat volt használatos. Az előbbit egy kampóval rögzítették ki, hogy a szövéshez kellő szálfeszességet elérjék, az utóbbinál egy fix ponthoz erősítették a fonal köteget és lábbal váltották a párhuzamosan futó páros és páratlan fonal helyzetét, hogy közöttük át tudják vezetni a keresztszálat. Mindkettő esetében fésűszerű eszközzel "verték le" a kész fonatot. A fonat vastagságát, a hosszában futó szálak száma határozta meg.

Felhasznált irodalom:

- Csukovits Anita – Zomborka Márta: „Ó, te áldott kender, mennyi kínra jutottál”

Vezető a kendertermelés és feldolgozás Vác környékén című kiállításhoz.

Vác, 1989. 3-5, 8., o.

- Farkas Pál: Nógrád vármegye népe

- In.: Borovszky: Magyarország vármegyéi és városai.

Nógrád Vármegye

Budapest, 1911.

- Magyar néprajzi lexikon

Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979.

II. kötet 197., 521. o., V. kötet 114-116. o.

- Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban

Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981.

vissza

A diósjenői viselet, ruházat, kelengye

A pici gyerekeket sokáig szögletes pólyába tették, mert így könnyebb volt fogni őket, volt, hogy már felálltak, mikor lekerült róluk. Az óvódás korú gyerekek - fiúk, lányok egyaránt - fekete klott szoknyába jártak. Nagyapám is mesélte, hogy apró gyerekkorában bizony ő is szoknyában járt. Ebbe könnyebb volt öltöztetni a fiúkat is. Mikor lábbelit kaptak akkor került rájuk fekete harisnya is. A lányok hamarabb kaptak fekete lakkcipőt, mint a fiúk csizmát. Ezeket a lábbeliket vették csak vásárokban vagy suszternél.

A lábas madzagszövő

Ládás madzagszövő

A gyerekek ünneplő ruhája sem színben, sem formában nem különbözött a hétköznapitól, csak jobban vigyáztak rá, s mivel nem volt annyiszor rajtuk, nem volt kopott, agyonmosott.

A lányok körülbelül 16 éves korig jártak leány-népviseletben. Ez kötényből, rövid ujjú ingből, egy alsószoknyából és az ezt követő három - négy - öt fehér slinges szoknyából (sifonokból) állt. A hatodik szoknya már színes volt. Ezeket a szoknyákat nagy gonddal vasalták, keményítették, hogy szépen álljanak. A férfiak hétköznap bőgatyát és kendervászon inget, ünnepkor csizmát, "billencses nadrágot" és hímzett inget viseltek. Nem minden háznál tudták a szoknyákat beráncolni. Ilyenkor elhívtak egy olyan asszonyt, aki értett ehhez és az egész nap annál a háznál dolgozott. Mikor a lányok idősebbek lettek pruszlikot hordtak, télen, ha hideg volt, kantust vettek még magukra. Ez egy fekete színű rövid kis kabátka volt esetleg apró virágdíszítéssel. Ennek a kantusnak igen találó népi neve: "nemteltki", amely rövidségére utalt. A derék tájig érő kabátka lefelé kiszélesedett azért, hogy rásimuljon a sok szoknyára.

Jellegzetes diósjenői viseletdarab az úgynevezett "tarajos fékető" (azaz főkötő), mely sapkaként fedi az egész fejet, s a széle sűrűn bodros, úgy, hogy prémszerű kerettel övezi az arcot. Lehetett fehér vagy fekete is.

A kelengyéjüket már elég korán, tizenhárom, tizennégy, tizenöt éves korban elkezdték gyűjteni a lányok, hiszen legtöbben már tizenhét éves korban férjhez mentek.

Farkas pruszlik hónalj-díszítése

Farkas pruszlik háta

Farkas pruszlik farka

Rási Lászlóné, Csúrja Eszter is tizenhétévesen ment férjhez, az ő kelengyéje:

- 3 rend ágynemű, (2 ágyra)

- 12 törülköző,

- 12 konyharuha,

- 6 lepedő, és

- 6 abrosz volt. Minden garnitúrából kettőnek kellett lennie. Ezt volt, hogy ki is vizsgálták, hogy a mennyiség nehogy hiányos legyen.

Nagy Károlyné, Csurja Lídia kelengyéje:

- 12 ing,

- 12 pentő (alsószoknya),

- 10 lepedő,

- 20-25 törülköző volt.

Ám, ha jómódú volt a leány, 20-25 lepedőt is kapott. Dr. Grynaeus Istvánné, Papp Emília festőművész a harmincas években Diósjenőn időzött. Feljegyzései szerint 1890-ben egy tizennégyholdas gazdalány kelengyéje a következőkből állt:

- 10 vánkos,

- 2 nagy - és 1 kétszéles dunna,

- 6 lepedő,

- 4 törülköző,

- 2 abrosz,

- 2 szakajtóruha,

- 4 szedett ing,

- 2 hímzett bőing,

- 4 pendel,

- 6 szoknya,

- 4 pruszlik

- 4 bőkötény,

- 6 szakácskötény,

- 2 kékfestőkötény,

- 2 kantus,

- 2 bokás harisnya,

- 2 nyakbavaló hímzett kendő,

- 1 rojtos ternókendő,

- 3 fejrevaló kendő,

- 10 kiskendő,

- 1 pár csizma,

- 1 pár bársonycipő,

- 5-6 soros gyöngy

Takács is volt a faluban, aki a stafirungba tollal kitömött paplanokat is szőtt. Ez került a fiatal pár ágyába helyezett szalmazsák tetejére. Ezt piros csíkkal díszítették. (Zólyomi József írja könyvében, hogy a Nógrád megyében dolgozó takácsműhelyek első összeírását a 18. sz. közepéről ismerjük. Ekkor a mai megye tizenhárom településén 35 takácsot írtak össze, ebből Diósjenőn élt 6.) A menyasszony ruhája már ekkor is különleges volt. Kezdetben ugyanúgy, mint máshol a szép, új fehér ruha számított a legszebb menyasszonyi ruhának.

Fiatal menyecske tarajos féketőben

Ám, ahogy a divat a vett anyagot helyezte előtérbe, a menyasszonyi ruhák sem az otthon előállítható anyagból készültek. Így a vásárolható fekete anyag számított a legdivatosabbnak, amit gyakran a váci Meinzer-féle Menyasszonyboltban vagy Ottó Józsefnek, Aranyhordóhoz címzett textiles üzletében vásároltak meg. Így terjedhetett el jellegzetes diósjenői különlegességként a fekete menyasszonyi viselet. A fekete menyasszony viselete az alábbiakból állt: fekete szoknya, fehér kötény, keresztbe kötött fekete, minta nélküli kendő /ez később mégis fehérre változott/, derékig érő fonott pántlika, és hajában koszorú volt.

Testvérpár ünneplőben

A vőlegény ruhája is fekete volt, fehér inget viselt hozzá. Ezt is anyagként vették meg, s leginkább Vácon varratták meg, mert ugyan voltak Diósjenőn, akik jól tudtak varrni, de az egyszerű asszonyok ezt már nem tudták elkészíteni. A lakodalom, melyre olyan sokáig készült az ifjú pár, mindig szerdán volt. Szombatra esett az ágyvitel napja. Így hívták azt a napot, mikor a lány kelengyéjét díszes menettel kísérve a fiús /új/ házhoz vitték. Ekkor kocsira tették a szekrényt, szétnyitották, abba tették a ruhát, tetejére a dunyhát, a párnákat, és ha volt, a takács által szőtt "tollúval" kitömött huzatot. Az ágyneműk ekkor már felhúzva kerültek a szekérre. A kelengye mellé ültek a kísérő lányok is, kik a menyasszony barátnői voltak. A legények a szekér mellett ballagtak és fogták két oldalról, hogy le ne dőljön a holmi a kocsiderékról. Általában nem volt elég az egy szekér, volt hogy 2-3 is ment a menetben.

Elől az új pár ült, a legény vezette a kocsit, a lány mellette ült. Ekkor az új házban mulattak, táncoltak éjfélig, s ették a lagzis maradékot. Talán olykor még nagyobb mulatság is kerekedett, mint maga a lakodalom.

Idős férfi

Felhasznált irodalom:

- Gáborján Alice: Magyar népviselet

Corvina Kiadó, Budapest, 1969. 11.o.

- Dr. Grynaeus Istvánné Papp Emilia feljegyzései a diósjenői népviseletről

Kézirat a Balassgyarmati Palóc Múzeum adattárában.

- Végh József: Diósjenő

Mikszáth Kiadó, Horpács, 1994.

- Zólyomi József: A Nógrád megyei parasztság lakástextiliái (1700-1960)

Nagy Iván Könyvek 3. Balassagyarmat, 1998. 9.o.

vissza

Hímzés

A diósjenői hímzések közül legjellegzetesebbek és egyben a legősibbek a nevezetes fehér hímzés motívumai. Ezek kerültek az ünnepi öltözetek díszítésére. A vállkendő három sarkát három különböző, gazdagon díszített motívumsorral hímezték ki. A negyediket hímzés nélkül hagyták, hiszen az alul lévén, úgy sem látszott. (Ezen oknál fogva a takarásban lévő fehér színű kendőt sem hímezték, melyet a fejkendő alatt hordtak.) Egy-egy ilyen ma is megcsodált műremek elkészítése hosszú hetekbe került. A kendőn kívül fehérrel hímezték a kötények szegélyeit, a zsebkendők sarkait /abból is csak szintúgy hármat/, és a felső fehérneműk /ingek, blúzok/ mell-részét. A hímzés motívumok gazdagságára jellemző, hogy bár az alapmotívumok /rózsabimbó, tulipán, felfutó inda, stb./, ismétlődhettek, de két teljesen megegyező hímzésvariációval nem találkoztunk.

Gyermeklány ünneplőben

A divat változásával a hímzésmód is megváltozott. Előtérbe kerültek a színes fonalak. Először a piros hímzőfonal jött divatba. A fehér alapon hímzett piros minta nagyon sokáig fennmaradt. Ez díszítette a jellegzetes diósjenői "farkas pruszlik" hátának ívvonalát is. Ez az aprócska mellényszerű ruhadarab onnan kapta a nevét, hogy hátul egy csipkeszerű dísz volt rajta, amit viselés előtt kikeményítettek, s ez által hetykén felfelé állt.

A piros hímzőfonal megjelenésével az ősi hímzésmotívumok még megmaradtak. Mikor azonban a hímzés tovább színesedett, előbb kétszínűvé vált, majd egyre több színt is alkalmaztak, már nem egyértelműen a diósjenői évszázados motívumkincsre támaszkodtak. Ez a változás ugyanis egybeesett a kivetkőzés folyamatával, mikor megindult a kulturális hagyományokat is megingató szellemi erózió.

Az elkészített ruhaneműt, kelengyét, zsebkendőt, s amit még maguk készítettek, a lányok, asszonyok maguk is hímezték ki. Ez nem okozott különösebb nehézséget, hiszen a lányok már hat-hét évesen elkezdték hímezni a tanuló darabjaikat. A legtöbb helyen nem megadott minta alapján, hanem kitalált mintákkal hímeztek. Nem volt ez másképpen náluk sem. Bár lehetséges, hogy templom- és bútorfestő asztalosok is rajzoltak elő hímzéseket, mégis a vidéki asszonyok inkább ők maguk találták ki azokat, esetleg fejből varrtak egy valahol látott, fejben rögzített minta után, vagy átalakítva azt. Diósjenőn legszívesebben a keresztszemes öltéssel hímeztek. Egyszerűbb díszpárnákra csak egyszerűbb sormintákat készítettek. Amikor pedig a fejükre való kendőket díszítették igencsak gazdagon tették azt. (Ez került a háromszögformára hajtott kendő felső oldalára.) Mikor fehér anyagra fehérrel hímeztek, azt leggyakrabban "töltött" öltésmóddal készítették. A hímzés szakaszához tartozott, hogy a kiszabott terítőt, konyharuhát, stb-t, rojtozással, azsúrozással is díszítették. Egy-egy mintát úgy alkalmaztak, hogy az több párnára, ágytakaróra kerüljön, hiszen ezek majd a tisztaszoba díszét adták. Nem mindenki tudott szépen varrni, de ezért egy lányt, asszonyt sem ítéltek el. Ha valaki azonban szépen hímzett, annak dicsérték a keze munkáját. Az ügyesebbek saját nevüket is belehímezték teljesen, de a stafírungba a monogram belehímzése kötelező volt.

Diósjenői zsebkendősarkak hímzésmotivumai

Dr. Grynaeus Istvánné Papp Emilia feljegyzései szerint a legjobb hímzőasszonyok a következők voltak:

Hornos Zsuzsanna

Miklós Józsefné

Fagyas Sándorné

Vasas Mihályné

Bőgér Gábor Julis és

Újvári József voltak.

Érdekes a névsorban szereplő férfi története. Különlegessége miatt még ma is emlékeznek rá, hogy fiatal gyerekként is azzal tűnt ki társaitól, hogy nem a korabeli fiúk játékaival foglalta el legszívesebben magát, hanem sokkal inkább a maga által készített babákkal játszott. Így ragadt rá a "Bábruhás Jóska", vagy "Babás Jóska" ragadványnév. Újvári József kivándorolt Amerikába, s ott jó nevű szabó lett belőle.

Diósjenői zsebkendősarkak hímzésmotivumai

Diósjenői zsebkendősarkak hímzése

Felhasznált irodalom:

- Balassa – Ortutay: Magyar néprajz

Corvina Kiadó, Budapest, 1979. 377-379. o.

- Domanovszky György: A magyar nép díszítőművészete

Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981.

- Fél Edit: Magyar népi vászonhímzések

Corvina Kiadó, Budapest, 1976. 10-15. o.

- Dr. Grynaeus Istvánné Papp Emilia feljegyzései a diósjenői népviseletről

Kézirat a Balassagyarmati Palóc Múzeum adattárából.

- Magyar néprajzi lexikon

Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979. II. kötet 545-549. o.

- Malonyay Dezső: A magyar nép művészete V. kötet

Franklin Társulat kiadása, Budapest, 1922. 88-93. o.

- Végh József: Diósjenő

Mikszáth Kiadó, Horpács, 1994.

vissza

A népművészet megjelenítése az általános iskolai tananyagban.

Én az általános iskolai anyagból is hiányolom a népművészeti értékek tudatosan tervezett megismertetését, megszerettetését. Így ezen a pár soron keresztül néhány olyan gondolatomat osztom meg az olvasóval, mely talán őt is arra inspirálja - lehetőségeihez mérten -, hogy valamiféle hagyományőrző módon a gyerekeknek is kedvet csináljon a régi népi élet megismeréséhez.

Már az ének - zenei oktatásban, habár az új dal tanításakor használjuk az új, vagy ismeretlen szó magyarázatának módszerét, úgy gondolom, hogy mégsem teszünk kellő képen eleget. A mai világban felcseperedő gyermek nem hiszem, hogy egy-egy fogalom vagy szó magyarázatával (pl: az " Új a csizmám" - kezdetű dalban a sarkantyú vagy a szűr szavak) az akkori életmódot el tudja képzelni. Ma már sajnos nincsenek olyan nagymamák, nagypapák, akik erről a világról mesélni tudnának unokáiknak. Úgy gondolom, hogy ezt iskolai keretek között pótolni tudnánk! Hiszen sok helyen lelkesen tanítják a gyermekeket délutánonként néptáncra, szövésre, hímzésre, varrásra, faragásra. Fontosnak tartanám, hogy mindenhol képzett oktatók végezzék ezt a munkát. Igen, nagyon fontosnak! Sajnos saját magam tapasztaltam, hogy vannak olyan - ugyan lelkes pedagógusok - kik nem kellő hozzáértéssel tartják foglalkozásaikat. Így ott a gyerekek "népi táncra" járnak, holott jól tudjuk, a fogalom használata helytelen, hiszen csak néptáncról beszélhetünk, és sajnos ezen foglalkozás keretei közé egy-egy "mű motívum", oda nem illő tánclépés is bekerül. Sajnos igen sok pedagógus nem veszi azt a fáradságot, hogy összegyűjtse a még elérhető helyi gyermekjátékokat és táncos motívumokat, hanem inkább saját "kútfejéből" ötöl ki össze nem illő, a dalhoz, viselethez, tájegységhez nem illeszkedő, olykor a népi mozgáskultúrával egyenesen ellenkező motívumsort. Az igazi viselettől kiábrándítóan eltérő ruháról pedig ne is beszéljünk. Ha nem rendelkezünk eredeti népviselettel, akkor már sokkal helyesebb, ha új kartonruha varrásával érjük el az egyöntetűséget.

A technika, illetve a barkácsórák rendjébe is több - a népi életben is használt - tananyagot iktatnék be. S mivel ebben a rohanó világban a szülőknek is egyre kevesebb erejük és idejük van gyermekük tanítgatására, így már ezeknek az óráknak a keretén belül bevezetném magát a varrást, és a hímzés művészetét is. A fafaragás és a hímzés is egyaránt tere lehet a helyi motívumok továbbadásának.

A vizuális nevelés órái közé is be tudnám helyezni a népélet részeit. Gyakran tartunk olyan órát, melynek a témája: motívumok elhelyezése képzeletbeli díszpárnán. Miért ne tehetnénk ezt olyan igazi, még fellelhető motívumokkal, melyeket esetleg a gyerekekkel együtt gyűjtöttünk az előző óra során. Igen, a gyerekekkel együtt, hiszen ezen a téren, ha előnyük is van a falusi iskoláknak (jobban megmaradtak a jellemző motívumok) a városi iskolások is látogathatnak könyvtárat, és az egyre több információval bíró szakirodalmat ők is felhasználhatják. A lakóterületük helyéhez tartozó motívumokat lerajzolhatják. Példaként olyan Diósjenői motívumokat közlök, melyeket én gyűjtöttem, de gyerekek is könnyű szerrel lemásolhatják.

Az alábbiakban következzék néhány az általam legszebbeknek tartott diósjenői fehérhímzés-motívumok közül!

Diósjenői fehérhímzés-motivumok

Gondoljuk csak végig! Ezen az órán szoktunk készülni a tanulókkal az elkövetkezendő ünnepekre, jeles napokra. Ezen az órán festünk tojást, karácsonyi ajándékot, díszt, és farsangi álarcot készítünk. Miért ne tennénk ezeket a régi, hagyományos rigmusok, szokások szerint. Lehet, hogy így több előkészületet igényelnek az órák, (tudom könnyebb egy tucat tojásfestéket vásárolni, mint hagymahéjat főzni) de szerintem megéri.

Még ma is fellelhetők Diósjenőn azok a kézműves technikák, amelyek generációról generációra öröklődve maradtak fenn évszázadokon keresztül. Ilyenekre gondolok, mint a kosárfonás, a szalmafonatok készítése /aratókoszorú/, használati tárgyak készítése "sustyából", azaz kukoricacsuhéjból. Mindezeket újra felfedezve ismét be kellene vezetni az iskolai tanórai és szabadidős foglalkozások körébe. Az ily módon, a szülőknek készített ajándéktárgyak ugyanis sokkal emberibbek, melegebbek, maradandóbb örömöt okozók, mint az ajándékboltok kínálata, a pénzért vett "meglepetés".

Boldogsággal tölt el, ha arra gondolok, hogy vannak már ilyen iskolák. Ők nem bánták meg, hogy ilyen órákat tartanak. Ezekben az iskolákban a tanulók is kíváncsian készülnek: "Vajon ma mit fogunk készíteni?" Van már olyan tanmenet, mely tantárgyat is vezetett be ezzel a címmel: hagyományőrző munka - bízzunk benne, hogy sokan fogják követni példáját.

vissza

Jegyzetek:

Felhasznált idézetek:

(1.) Végh József: Diósjenő - hívogató szülőfalumba

(2.) Végh Károly visszaemlékezése, kézirat

(3.) Idézet Gönyei Sándortól - Magyar Néprajz III. Kézművesség, Akadémiai Kiadó,

Budapest, 1991

(4.) Hetényi Rezső: Így is lehetett - Egy alispán visszaemlékezései

(5.) Hetényi i.m.

(6.) Rási Lászlóné szóbeli közlése

Adatközlők:

Molnár Mártonné (született: Baka Kis Erzsébet, 1914.)

Nagy Károlyné (született: Bőgér Lídia, 1926.)

Rási Lászlóné (született: Csurja Eszter, 1925.)

Végh László (1917.)

Végh Lászlóné (született: Szenttoronyi Erzsébet, 1923.)

Felhasznált irodalom:

Balassa - Ortutay: Magyar néprajz

Corvina Kiadó, Budapest, 1979.

Bellon Tibor - Fügedi Márta - Szilágyi Miklós: Tárgyalkotó népművészet

Planétás Kiadó, Budapest, 1998.

Csukovits Anita - Zomborka Márta: "Ó, te áldott kender, mennyi kínra

jutottál" Vezető a Kendertermelés és feldolgozás Vác környékén című

kiállításhoz. Vác, 1989.

Domanovszky György: A magyar nép díszítőművészete

Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981.

Farkas Pál: Nógrád vármegye népe in. Borovszky: Magyarorország vármegyéi és városai.

Nógrád vármegye. Budapest, 1911.

Fél Edit: Magyar népi vászonhímzések

Corvina Kiadó, Budapest, 1976.

Flórián Mária - Urai Erika: Magyar népviseletek

Móra Kiadó, Budapest, 1980.

Gáborján Alice: Magyar népviseletek

Corvina Kiadó, Budapest, 1969.

Dr. Grynaeus Istvánné Papp Emília feljegyzései a diósjenői népviseletről.

Kézirat a Balassagyarmati Palóc Múzeum adattárában.

Hetényi Rezső: Így is lehetett... Egy alispán visszaemlékezései /kézirat a Nógrádi

Történeti Múzeum, Salgótarján gyűjteményében/

Hofer Tamás - Fél Edit: Magyar népművészet

Corvina Kiadó, Budapest, 1975.

Kresz Mária : Népi szűcsmunka

Corvina Kiadó, Budapest, 1979.

Magyar Néprajzi Lexikon

Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979.

Malonyay Dezső: A magyar nép művészete V. kötet

Franklin Társulat kiadása, Budapest, 1922.

Manga János: Palócföld

Gondolat Kiadó, Budapest, 1979.

Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban

Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981.

Szentgyörgyi István: Életem

Kolozsvár, 1923.

Varga Marianna: Magyar népviseletek régen és ma

Tankönyvkiadó, Budapest, 1982.

Végh József: Az életet tanította - Pályakép Végh Károly diósjenői tanítóról

in. Nógrádi Művelődés 1988/2. szám.

Végh József: Diósjenő

Mikszáth Kiadó, Horpács, 1994.

Végh Lászlóné feljegyzése az 1948. évi szövőtanfolyamról (kézirat)

Zólyomi József: A Nógrád megyei parasztság lakástextíliái (1700-1960)

Nagy Iván könyvek 3. Balassagyarmat, 1998.

Melléklet:

Nagymamám, Végh Lászlóné (leánykori neve: Szenttoronyi Erzsébet) feljegyzései az 1948. évben Diósjenőn megtartott szövőtanfolyamról. Miután erre vonatkozóan tankönyvük nem volt, nagyon precízen lejegyzetelték az előadásokon hallottakat. Úgy gondolom, hogy igen ritka feljegyzésről van szó, ezért szerepeltetem itt teljes terjedelmében a mellékletek között.

A szövés tízparancsolata:

1; A beállítást megkapjuk, ha a láncsűrűséget szorozzuk a borda szélességével:

B=ls x bsz

2; Az egy csomagban lévő motringok számát megkapjuk kettő szálas fonalaknál, ha a fonal számát osztjuk kettővel és szorozzuk a csomag súlyával (5 angol font = 0.453 kg.). Az egy szálas fonalaknál a fonal számát szorozzuk a csomag súlyával. (5 angol font)

3; Az össz fonal hosszát megkapjuk, ha a motringok számát szorozzuk az egy motring hosszával.

összfh = msz x mh

4; A lánc hosszát megkapjuk, ha az összfh-át elosztjuk a beállítással .

Lh = összfh : B

5; A szövet hosszát megkapjuk, ha a lánc hosszából levonok egy métert a kezdésre és a befejezésre és bizonyos százalékot a bedolgozódásra.

Szh = Lh - 1m -%

6; A lánc hosszát megkapjuk, ha a szövet hosszához hozzáadunk 1 métert és bizonyos százalékot

Lh = Szh + 1m + %

7; A láncfonalhoz szükséges motringok számát megkapjuk, ha a Beállítást szorozzuk a lánc hosszával és osztjuk a motringok hosszával.

Lfmsz = B x Lh : mh

8; A vetüléknek szükséges motringok számát megkapjuk, ha a vetülék sűrűségét szorozzuk a borda szélességével, szorozzuk a szövet hosszával és elosztjuk a motring hosszával.

Vfmsz = vs x bsz x Szh

9; A felvető menetek számát megkapjuk, ha a beállítást elosztjuk a cséve kétszeres számával.

Fmsz = B/cs x 2 (a szélességet állapítja meg)

10; Csavarmenetszámot megkapjuk, ha a lánchosszát elosztjuk a motolla kerületével.

Csmsz = Lh/mk (a hosszát állapítja meg)

A pamut motringhossza 720 m. A len vagy a kender mh = 2 x 700 m

A gyapjú hossza = 500 m

RONGYSZŐNYEG 3 motring 6-os kender

Ls = 3 fonal / cm

bsz = 70 cm

B = 210 B = ls x bsz

Lfmsz = 3

Összfh = 8.100 Összfh = msz x mh

Lh = 38 Lh = Összfh / B 8.100 : 210 = 38

cssz = 10 (Tetszés szerint)

Fmsz = 10 x 5 menet Fmsz = B / cs x 2

Csmsz = 9m + 2m Csmsz = Lh / mk

TÖRÜLKÖZŐ 1 csomag 20/2 pamut , vetülék 20-as len

ls = 16 (8-as borda)

bsz = 60 cm

B = 960

Lfmsz = 50 20 : 2 = 10 10 x 5 = 50

Összfh = 36.000 m 720 x 50 = 36.000

Lh = 37 m 36.000 : 960 = 37

cssz = 10

Fmsz = 48

Csmsz = 9 és 1m

vs = 15

Szh = 37 - 1 - 12 % = 32 36 x 12 = 492 % = 4 : 32

Vfmsz = 15 x 60 x 32 / 2.700 = 11

RONGYSZŐNYEG 2 motring 6-os kender

ls = 4 (4-es borda)

bsz = 20

B = 280

Lfmsz = 2

Összfh = 5400

Lh = 19 m 2.700 x 2 / 5400 : 280 = 19

Cssz = 8

Fmsz = 17 és fél m 280 : 16 = 17

Csmsz = 4 menet és 3 m 19 : 4 = 4

LEPEDŐ 1dkg 200m, 20 / 2 pamut

ls = 16 (6-os borda) 4,60 kg

bsz = 158

B = 2.530 158 x 16 = 2.528

Összfh = 92.000 460 x 20 / 92.000

Lh = 36 92.000 : 2530 = 36

lssz = 12

Fmsz = 105 2.530 : 24 = 105

Csmsz = 9 36 : 4 = 9

Szh = 36 - 1 - 10 % = 22 m

Vfmsz = 80.960 / 200 = 405 kg

Lfmsúly = 405 kg

GYAPJÚ KABÁT 5m 8 / 2 gyapjú, 1 dkg 36 m

ls = 8 (4-es borda) 3 kg

bsz = 90

B = 720

Szh = 5 m

Lh = 7m

Lfsúly = B x Lh / 1 dkgh = 1.40 kg 720 x 7 = 5040 : 36 = 140

cssz = 10

Fmsz = 36

Csmsz = 1 menet 3m

FÉRFI RUHA 3m 8 / 1 gyapjú, 1 dkg 72 m

ls = 10 (5-ös borda) 2 kg

bsz = 100

B = 1.600

Szh = 3

Lh = 45

Lfsúly = 1kg 1.600 x 4,5 = 72.000 72.000 : 72 = 100

cssz = 20

Fmsz = 80 1600 : 20 = 80

Csmsz = 1 menet 1m 45 : 40 = 1

Vfsúly = 1.5 kg

A szövés

A fonalakat legtöbbször motring alakban kapjuk, ezzel szőni nem tudunk, csak különböző előkészítő munkák után.

Ilyen előkészítő munkák a következők : a láncfonal csévézés, a felvetés, a felhengerlés, a befűzés, és a szövőszék szerelés.

A csévélés

Ha gombolyagban vagy keresztorsón van a láncfonal, akkor elkezdjük a felvetést. Ez a ritkább eset. Legtöbbször motringban van a fonalunk. Ezt előbb lánccsévére (nagycsévére) kell csévélnünk. Ezért a motringokat feltesszük a motollára (amely a csévélőhöz tartozik). Nagy figyelemmel szétválogatjuk és végét a csévélőre erősített nagycsévére csavarjuk. A szálat úgy kell vezetni a csévére, mint a varrógép az alsó szálat csavarta fel.

A felvetés

A felvetőkeret A láncfonat levétele

A lánccsévéket feltesszük a csévetartó állványra. (Mindig páros számú csévével vetünk.) A felvető lapockában (lyukasfa) ugyanolyan sorrendben fűzzük a fonalakat, ahogy a csévetartó állványon vannak. Az összes szálat összekötjük.

A felvető motolla felső keresztlécét (amelyiken 4 cséveszeg van) a motolla felső részén a bordák közé erősítjük. Ezután elkezdjük a felvetést.

Előre kiszámítjuk hány métert (ez a hossza) és hány felvető menetet (ez a szélességét adja meg) kell felvetni.

A felvető motolla jobb, a csévetartó állvány a baloldalunknál legyen. Jobb kézbe vesszük a lapockát. Ezután az összekötő fonalakat a lapocka lyuksora szerint kettéválasztjuk és az első csévszegre akasztjuk. A fonalcsomót a lapocka lyuksora szerint függőlegesen kettéválasztjuk és a hozzánk közelebb levő fonalsort a második csévszeg fölé tesszük. Az összes fonalat ideiglenesen a következő (harmadik) csévszegre tesszük. Most a balkéz mutató és hüvelykujjával kettesével csépbeszedjük a fonalakat úgy, hogy azok ujjaink között folyton kereszteződjenek. Az alsó (első) két szál a mutató ujjunk alatt a hüvelyk ujjunk alatt és a mutató ujjunk felett legyen. A következő két szál ismét a mutató ujjunk alatt a hüvelyk ujjunk fölé kerüljön és így tovább. Ha az összes szálat csépbeszedtük a 3. csépszegre ideiglenesen feltett fonalcsomót leemeljük. Vigyázzunk arra, hogy a 2. csépszegre a mutató a 4. csépszegre a hüvelykujjunkra felszedett fonalakat tesszük fel. Ekkor felvetettünk egy métert. A motollát balra forgatjuk. A közben a fonalcsomót (csigavonalban) a motollára tesszük. A motolla kerülete (egyszer körül) 4 méter.

Az alsó keresztlécet a felvető motollának mindig azon oldalára tesszük, ahol éppen szükséges, ahogy a lánc hossza megkívánja.

Ha például 40 métert kell felvetni, a motollát (a kezdéstől számítva) tízszer kell körülforgatni. Ahol a 40-dik méter végződik, oda tesszük be az alsó kereszt lécet, melyen 2 csépszeg van. Az összes szálat az első csépszeg fölé és a második alá vezetjük. Most a fonalcsomó alatt átbújunk és a lapockát balkezünkbe vesszük. Ezután a fonalcsomót az utolsó csépszeg fölé a következő alá vezetjük és a motollát jobbra forgatjuk. A fonalcsomót a már motollán lévő fonalcsomóra hullámvonalban vezetjük. Ha felérünk jobbkezünk mutató és hüvelyk ujjára kezdjük a fonalakat. A 4. csépszegre a mutató -, a 3. csépszegre a hüvelykujjunkra szedett fonalakat tesszük. Ezután a 2. csépszegre ideiglenesen feltett fonalakat vigyázva leszedjük és a kettéválasztás szerint a hozzánk közelebb levő fonalcsomót tesszük fel. Az összes szálat az első csépszeg fölé - majd alá vezetjük (vagyis megfordulunk). Ekkor készen van egy felvető menet. A fenti módon addig kell a fonalcsomóval a motollán le és felmenni, amíg a szélességhez szükséges szálakat fel nem vetjük. A felvetőmenetek számának kb. 2/3 részét kell hullámvonalban (6 x fel és le) a motollán levő fonalcsomóra (első félmenet) vezetni, a 3. harmadot pedig csak a fonalcsomó közepére vetjük. Erre azért van szükség, mert felvetés közben a felvető motolla kerülete megnövekedik, így az első menet rövidebb lenne, mint az utolsó.

Ha a szükséges fonalmennyiséget felvetettük az összes szálat kettéválasztjuk, elvágjuk és a csépszegre kötjük. Mindegy, hogy alul vagy felül fejezzük be a felvetést, csak az a fontos, hogy az anyag szélességéhez szükséges fonalmennyiséget felvessük. Az összes csépszeg helyére zsinórt fűzünk. Az első csépszeg helyét besodorjuk és az összes fonalat horgolva (levegőszemszerűen) leszedjük. Vigyázunk arra, hogy az utolsó szemet ne húzzuk át.

A szövőszék

A következő munka a felhengerlés. Ebben alaposan kell ismernünk a szövőszék részeit.

Részei: 2 db oldalrész, 4 db összekötő, 5 db henger,. (lánc-, láncirányító-, mell-, szövetirányító és a szövethenger, melynek egyik végén fogaskerék van, fékkilinccsel és ékkel) E hengerek hosszéban mélyedés van, amelybe pontosan beleillik 1-1 négyzetes léc. A bordaláda felsőrészének közepén csiga van a vetélő átrándulásához szükséges zsinór részére, két szélén facsavart a magasság beállításához. Alsó részén kétoldalt 1-1 vetélő fiók bőrözött vető fejjel és bordával. A borda rögzítésére felül keskeny, alul szélesebb oszlop van. Az utóbbi fut át a vetélő. Nyüsstartó henger 1 db ülődeszka, 4 db hossz és 4 db oldallábító, 4db hámfa, 4 db nyüstkeret nyüstökkel. 4 db nyüstemelő csiga, 4-6 db cséppálca és vetélő.

Az összekötők rögzítéséhez 8 db ék. Az egyik összekötő középső részén (alul) van felerősítve az oldallábítók tengelye.

A felhengerlés

A szövőszéket a felhengerléshez előkészítjük. Ez abból áll, hogy a lánchengert a láncirányító henger helyére tesszük, és a fogaskerekeket kicseréljük. A bordaládát a nyüstökkel felkötjük az oldalrészekhez. A láncot összehorgolva, ahogy felvetőmotolláról leszedtük, letesszük a szövőszék elé. A láncnak azt a végét, ahol a meneteket kötöttük össze (ahol a horgolást befejeztük) a szövethenger alatt, a szövetirányító hengeren át, a mellhenger alatt és felett a lánchengerhez vezetjük. Az első bekötés helyére betesszük a horonylécet (az pontosan beilleszthető a lánchenger horgonyában) a második bekötés helyére a léc végére kötött zsinórt vezetjük át és a léc másik végére kötjük. A bekötés kioldjuk és a meneteket szétválasztva a nyitott felhengerlő fogas fölé vezetjük, amit előzőleg a lánchengerre tettünk. A meneteken egyenletesen elosztva betesszük a felhengerlő fogas fogai közé a szövet szélességénél 10-20 cm-nél szélesebbre. Ha a fogasba a meneteket egyenletesen elosztva betettük a fogast becsukjuk. A láncot megfeszítjük. (ezáltal a menetek a horonylécen egyenletesen elosztódnak, a lécet betesszük a lánchenger horonyába) A hengert egyszer körülforgatjuk, hogy a léc ki ne essen. Ezután a láncot több részre osztjuk és szétválasztjuk a hengereken át. (hogy ne legyen megcsavarva) Ekkor megkezdhetjük a felhengerlést. Egy szövő a lánchengert forgatja, 2 a felhengerlő fogas végeit tartja és egy szövő a lánchengert erős feszességben tartva egyenletesen ereszti. Akik a fogast tartják, vigyáznak arra, hogy a szélső menetek le ne csússzanak. Ezért a fogast függélyes tengely körül forgatva fokozatosan ferdébbre tartsák. Ha az egész láncot felhengereltük a bekötések helyére (a mutató és hüvelykujj és a középen kettéválasztás helye ) 11 cséppálcát helyezünk.

Végeiket összekötjük és a szövőszék oldalrészeihez felkötjük. A bekötést kioldjuk és a láncot több részre osztjuk. Úgy a lánc, mint a láncirányító hengert és fogaskerekeiket helyeikre visszatesszük.

A befűzés vagy hozzásodrás :

Következik a láncfonalak (egyenkénti) nyüstbefűzése.

A nyüstléceket felkötjük a nyüsttartó hengerhez és le a szövethengerhez, hogy ne mozoghassanak. A nyüstök elé és mögé 1-1 széket teszünk. Ezekre üljenek, akik fűznek. Aki adagol, az a három cséppálca közül kikeresi a sorrakövetkező szálat. Az első két szálat, és második (a lánchenger felöli) (az első) cséppálca közötti elválasztja a baloldali első két szálat és ráakasztja az első nyüstszembe fűzött tűre. 2-2 dupla szálat fűzzünk a szélére (endli) azután csak egyenként fűzzünk. Az első és 2. cséppálcán elválasztott két szál közül azt adjuk be elsőnek, amelyik a harmadik pálca fölött van, ezután az alatta levőt és így tovább. Aki a nyüstbe húzogatja a szálakat az a mintának megfelelő sorrendben, válassza ki (balról) az első nyüstöt, ennek a szemébe fűzze be a szélső szálat. A szálakat csomóként összekötjük. Ha a nyüstbefűzés kész, leeresztjük a bordaládát, és a bordába fűzzük a megfelelő szélességben. A bordába mindig kettesével fűzzük, de itt is 4-4 szál legyen a szélső fogűrben. A borda befűzésekor a nyüstöket közelebb tesszük a lánchengerhez, hogy az, aki a nyüstök és a borda között adagol, kényelmesebben ülhessen.

Ha két teljesen egyforma anyagot szövünk egymás után, akkor nem kell nyüstöt és bordát fűzni, hanem az első lánc végeit (azt bent hagyjuk a nyüstök és bordában) az új lánc szálvégeivel egyenként kötjük vagy sodorjuk össze.

A sodrás takácscsomózás gyorsabban készül el, anyagot nyerünk vele (mert a csomók után közvetlenül szőhettünk ) ez legalább 1O cm a nyereség és ezt egy személy is el tudja végezni.

A szövőszék szerelése :

Ha a befűzést elvégeztük az összes láncfonalat, erős léchez vagy dróthoz kötjük. Ezt előzőleg 2 erős és pontosan egyenlő hosszú zsinórral a mellhenger felett és alatt, a szövetirányító hengeren át, a szövethengerhez vezetjük és végeit a szövethenger horgonyába erősítettünk. Egyenlő feszesen és minél kisebb (kevesebb szállal) csomókba kössük a szálakat a lécre. Ha nem fűzés, hanem sodrás után szerelünk, akkor ha már-már egyenlően feszülnek a szálak, akkor vezessük át a csomókat nyüstökön, de egyenként (előbb az első nyüstön) ás azután a bordán. Ha a szálak már feszesek, akkor a nyüstöket kell szabályosan felkötni. A nyüsttartó hengerhez és le a lábítókhoz a hámfák és oldallábító közbeiktatásával. Arra nagyon vigyázzunk, hogy a nyüstlécek végeitől (úgy alakul, mint felül) egyenlő távolságra kössük a zsinórokat (vagy acélnyüstöknél a kapcsokat). A nyüstökről a hámfákra kötött zsinórok pontosan egyenlő hosszúak legyenek. A hámfáktól az oldallábítókra kötött zsinórok pontosan a szövőszék közepén legyenek (egysorban). Mivel ezen spárgák (amelyekkel a hámfák az oldalbeállítókkal kötöttünk össze) a szövőszék közepén vannak, ezektől jobbra az első és második lábítóborda pedig a 3. és 4. lábítót kötjük kezelésnél a csatos (hurkos) kötést használjuk, mert ezzel könnyen szabályozhatjuk. A lécek magasságát legjobb, ha pld. a hámfák közepére olyan zsinórt hurkolunk melynek mindkét vége szabadon lóg. Az oldallábítókra olyan zsinórt hurkolunk, melynek végeit előre összekötjük takács csomóval, ezen zsinór felső végén hajlítunk, és ebbe fűzzük be a hámfáról lelógó zsinórok végeit.

Ha befűztük a hurkot megfeszítjük és a fentről vezetett spárgákkal félcsomót kötünk és hurokig vezetjük.

A szövethengeren levő fogaskerékkel a szálakat megfeszítjük és a vetélőt (melyben előzőleg vetélő csévét fűztünk) a bordaláda jobboldali fiókjába tesszük. A jobboldali lábítót (vagy lábítókat) jobb lábbal benyomjuk, a bordaládát a nyüstökig toljuk, és a vetélőt átrántjuk. Ezután a bordaládával a bevetett (mely a vetélőből jött ki) a mellhenger felé húzzuk. Most lábat cserélünk. ( ballábat nyomjuk le.) Ismét ráütünk az előbb bevetett szálra és átirányítjuk a vetélőt. Ez a két ütéses (nyitott száddal való) szövés. Kezdő szövők mindig két ütéssel szőjenek, csak ha már egyenletesen gyorsan szép vásznat tudnak szőni, akkor kezdjék az együtéses szövést, mely gyorsabb és egyenletesebb.

Együtéssel úgy szövünk, hogy a lábító lenyomása után a bordaládát előre toljuk, a vetélőt átrántjuk, lábítót cserélünk és a szövetre ütünk. Ezen szövésnél arra kell vigyázni, hogy amikor a vetélő a nyílás túlsó végén szalad gyorsan lábítót cseréljünk és azonnal üssünk a szövetre.

Ha egy darabot megszőttünk előbb a szövethenger, azután a lánchenger fékkilincsét kikapcsoljuk (ekkor megtágul az anyag). Ezután a bordaládával magunk felé húzzuk a szövetet annyira, hogy a mellhengertől kb. 6-8 cm-re legyen. Ekkor lánchenger fékkilincsét (Mátéfa) visszaeresztjük a lánchenger fogaskerekére és a szövethenger fogaskerekével az összes anyagot megfeszítjük.

A pamut és a gyapjú szövet szélességében is összemegy, ezért feszítővel kell szőni.

Vászon kötésnél a láncirányító hengert 12-16 cm-rel magasabbra emeljük a mellhengernél. E két-két henger között kifeszített fonal síkjától számítva a nyüstszemek 3-4 cm-rel lejjebb legyenek. Csak ezután állíthatjuk be a bordaládát.

Ha sávoly kötéssel szövünk, akkor a láncirányító hengert kb. egymagasságba tesszük a mellhengerrel és e két henger között kifeszített fonáltól 4-5 cm-rel magasabban álljanak a nyüstszemek. A hámfa stb. zsinórozása ugyanaz, mint a vászonnál, mert a mintát a nyüstfelfűzés és a lábítók benyomásának sorrendje adja meg.

A fonalak kenése

Ha a láncfonalunk kócos, vagy kócolódik s így könnyen szakad, meg kell kenni (irezni). A kendő (írező anyag) készítése: 4 dkg rozslisztet összekeverünk 2 dkg cukorral és folytonos keverés mellett vizet adunk hozzá, míg palacsinta tészta sűrűségű lesz. Másik edénybe kétszer annyi vizet teszünk, mint az előbbi keverék. Tegyünk bele diónyi háziszappanport és jó kávéskanál zsírt. Ezeket addig főzzük, míg a szappan szétfő. Ekkor a szappant folytonos keverés mellett beleöntjük és levesszük a tűzről. Forralni nem szabad. Ha később sűrűsödik zsíros, meleg vízzel hígítjuk. Kefével (melyet előbb a kenőbe mártunk) mindig a lánchenger felé kenjük a fonalakat.

Számítások

Ha ismeretlen hosszúságú motringból kell szőni, akkor először megszámoljuk, hogy hány szál van a motringban. Ezután megmérjük egy szál milyen hosszú (vagyis mennyi a kerülete) ezt a két számot összeszorozzuk, így megkapjuk a motring hosszát. Ha ezt a számot elosztjuk a motring súlyával, akkor megtudjuk egy dkg fonal hosszát.

12 lepedő 16/2

ls = 14

bsz = 140

B = 1.960

1 lepedő 2,25 m

12 lepedő 27 m

Szh = 27 m

Lh = 32 m

Lfmsz = 88

Mivel egy csomag 16/2 pamutbon (16:2x5) 40 motring van, 1 báb 4 motring. A 88 motring 2 egész csomag és 2 báb. 88 motringot 22 csévére csévéljük fel, akkor egy csévére 4 motring jut.

Fmsz = 5 menet és 2 szál (2 szál nem számít)

Duplaszéles anyagot 2 láncban kell felvetni. Csmsz = 8 / vs = 14

Vfmsz = 19.6 kerekítve 20 motring (ez 10 báb)

Kockás konyharuha 4 szélén csíkkal

Egy csomag 16/2 14-es kender vetülék , 16/2 piros pamut

ls = 14 (7-es borda)

bsz = 75 cm

B = 1.050

Felvetés sorrendje: 72 szál fehér

10 szál piros

10 szál fehér

10 szál piros

10 szál fehér

10 szál piros

Összesen: 122 szál

122 x 2 = 244 Ez a két szél.

1050 - 244 = 806 Ez a közép.

A felvetés sorrendjéből láthatjuk, hogy 3-3 piros csík lesz a konyharuha szélein. a megmaradt 806 szálat egyenlő részekre (kockákra) osztjuk. Egy kocka 60 fehér és 2 piros szálból áll. 60 + 2 = 62 Ezzel osztjuk a közép szálainak számát 806 : 62 = 13. Tehát 13 x kell felvetni 60 fehér és 2 piros szálat. 13.-szor piros nem kell.

Piros szál összesen 84

1050 - 84 = 966 fehér B

msz = 40

fehér Összfh = 40 x 720 = 28800

Lh = 28800 : 966 = 29 méter

piros Lfmsz = 84 x 29 : 723.26 = 4 motring

csmsz = 29 : 4 = 7.25 / 7 és 1/4 menet = 29 m

Szh = Lh - % -1 29 - 16 % - 1 méter 23 m

cssz = 40 fehér motring 10 csévére

4 piros motring 2 csévére

Fmsz = B : (2 x cssz) Először 72 fehér fonalat kell felvetnünk. Ezt osztjuk a f. cssz x 2

Először 72 fehér fonalat kell felvetnünk. Ezt osztjuk a f. cssz x 2 72: 20 = 3 és 12 szál. Három menetet felvetünk még le is kell mennünk 10 szállal. Lent 10 szálat elvágunk a csévszegre kötjük és csak két szállal megyek fel, vagyis fél menetet vetettünk. Most 10 piros szálat kell felvetnünk (fentről kezdve) 10 : 4 = 25 Tehát a piros szálakat lent kell elvágni és csépszegre kötni.

10 fehér 10 csévét fél menet fentről le 10 p. + 10 f. + 10 p. 60 szál

60 : 20 = 3 menet + 2 p. szál

vetülék sorrendje = felvetés sorrendje kendervetülék

Vfmsz = 14 x 75 x 23 : 2 = 9 motring

23 méterből = 29 drb

IV. Csíkos nőiruha 30 m

Cs = 18 (9-es borda) 24/2 színes pamut

bsz = 86 cm 30-as 3/4 fehér len vetülék

B = 1550

Felvetés sorrendje : 6 búzakék, 6 világos kék és 6 fehér összesen 3 x 6 = 18 szál.

A körülbelüli beállítást elosztjuk az 1. ismétlésben levő fonalak számával. 1.550 : 18 = 86, tehát az egy ismétlést (a szín sorrendet) 86 x kell felvetni. A színes beállításokat megkapjuk, ha az ismétlések számát szorozzuk az egy ismétlésben levő egyszínű fonalak számával 6 x 86 = 516.

Mivel minden színből 6 szál van egy ismétlésben, így nem kell mindegyiket külön kiszámítani, mert a beállításunk egyenlő. Szövet h 30 m

Lh = szh + 10 % + 1 m = 30 + 3 + 1 = 34 m

búzakék Lfmsz = B x Lh : mh

516 x 34 : 720 = 2436 kereken 25 motring

világoskék Lfmsz 516 x 34 : 720 = 25 motring

Egy csomag 24/2 pamutból 60 motring. (12 báb egyenként 5 motring)

Minden színből 5 báb kell. cssz = 6,6,6, = 18

Csmsz = Lh : mk = 34 : 4 = 8 x 2 m

Minden színt külön kell csévélni = 6 cséve

6 búzakék, 6 világoskék, 6 fehér

Fmsz = B : cs x 2 = 1550 : 36 = 34 menet

vs = 20

Vfmsz = 28 x 86 x 30 : 2700 = 1911 kb 20 motring

Befűzések

Rongyszőnyeg

ls = 2, 3 vagy 4

anyaga 4 vagy 6-os gyári kender

nyüstbefűzése : 1, 2

bordabefűzés számításunktól függ.

Pl: 4-es bordába 2-es ls minden második fogűrbe 1 szál jut. Zsinórozása I lábítóra 1-ső

számú nyüst, II lábítóra 2 számú nyüst lábítása : 1,2

Vászon, pld. lepedő

ls = 12 vagy 14 szál centiméterenként

Nyüstbefűzés : 1,2,3,4

Zsinórozása : I lábítóra 1 és 2 nyüst

II lábítóra 3 és 4 nyüst

lábítása : 1,2

Törülköző ripsz csíkkal

Nyüstfelfűzés : 1,3,1,3,2,4

Zsinórozása : I lábítóra 1 sz nyüst

II lábítóra 2 sz nyüst

III lábítóra 3 sz nyüst

IV lábítóra 4 sz nyüst

lábítás vászonnál 1 és 2 lábító

3 és 4 lábító

ripsznél 1 és 3 lábító

2 és 4 lábító

1./ mintás szövés 1 és 3, 1 és 2, 2 és 4, 3 és 4

2./ mintás szövés 1 és 3, 1 és 2, többször

2 és 4, 3 és 4

Felül marad a szál :

3./ 1 és 3, 1 és 2, 2 és 3, 3 és 4 többször

2 és 4, 1 és 2, 2 és 4, 3 és 4 többször

4./ sz mintás szövés (darazsas) 1,3 és 4 többször

3,3 és 4 többször

5./ mintás szövés 1,3,1,2,4,2

6./ mintás szövés (kockás)

1 és 3 piros, 2 és 4 fehér

1 és 3 fehér, 2 és 4 piros

Sávoly

Nyüstbefűzése : 1,2,3,4

Zsinórozása : I lábítóra 1 sz. nyüst

II lábítóra 3 sz. nyüst

III lábítóra 2 sz. nyüst

IV lábítóra 4 sz. nyüst

lábítása : egyenlőoldalú sávoly : 1 és 4, 1 és 3, 2 és 3, 2 és 4 lábító, ugyanaz de 2 szál után megtörik a minta 1 és 4, 1 és 3, 2 és 4, 2 és 3

Láncoldalú sávoly 1, 3, 2, 3

- ,, - - ,, - de hét szál után megtörik a minta 1, 3, 4, 2

Panama kétszálas vetülékkel 1 és 3, 2 és 4

Vászon : 1 és 2, 3 és 4

Mintás szövés : 1 és 3, 1 és 2, 1 és 3, 3 és 4

Ha a sávoly befűzése 1,2,3,4 többször pld. hatszor utána 4,3,2,1 többször pld. hatszor akkor a minta (6 x 4) = 24 láncfonal után törik meg, így lesz a minta halszálkás vagy fenyőgallyas. Zsinórozása és lábítása ugyanaz, mint a túloldalon. Ezt lehet egyenlő sávolynak szőni és lehet láncoldalú sávolynak is.

A változás csak a befűzésnél van. Ha ezzel a befűzés és szereléssel így lábítónk 1 és 4, 1 és 3, 2 és 3, 2 és 4 hatszor 6 x 4 = 24 és utána vissza hatszor 2 és 4, 2 és 3, 1 és 3, 1 és 4 akkor kapjuk meg a kockás mintát .

Ezzel a befűzéssel is lehet a túloldalon leírt sokféle lábítást szőni, de a minta 24 szál után kissé változik.

vissza